Út a kétpólusú világrendhez
Bár a második világháború alatt a Szovjetunió szövetségben állt a nyugati nagyhatalmakkal, ennek az igazi célja csupán a nácik legyőzése volt. Már a háború során megszervezett konferenciák (Teherán – 1943. november 28. – december 1. és Jalta – 1945. február 4-11.) alatt érezhető volt az érdekellentét a felek között.
Ahogy pedig a keleti hadszíntéren is befejeződött a háború, az amerikai-szovjet viszály tovább fokozódott. Churchill a híres fultoni beszédében már a világ megosztottságáról beszélt, amit 1947-ben az ún. Truman-elv koronázott meg, ami egy feltartóztató külpolitika volt a szovjetekkel szemben. Az amerikaiak meghagyták a szovjeteknek az addig megszerzett területeket, de nem tűrtek további terjeszkedést.
Ezt a Marshall-terv követte, ami egy újjáépítést támogatandó segély volt, amit a szovjet érdekszférába kerülő országok Jugoszláviát kivéve Sztálin akaratából el kellett, hogy utasítsanak. A támogatás Európa nyugati államainak viszont óriási segítséget jelentett.
Ezek a döntések és eltérések együttesen vezettek a kétpólusú világrend kialakulásához. A két oldalon a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az USA állt.
Kezdetét vette a hidegháború.
A hidegháború olyan konfliktus, mely során a szembenálló felek kerülik a közvetlen fegyveres összecsapást.
1949-ben a nyugati német megszállási övezetek egyesülésével megalakult a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK), amit hamarosan a szovjet területeken kikiáltott, kommunista eszméket valló Német Demokratikus Köztársaság (NDK) követett. Még ebben az évben Sztálin és Mao Ce-tung is haverkodni kezdtek, melynek következtében létrejött a szovjet-kínai barátság – ettől kezdve Ázsiába is eljutott a hidegháború.
1955-ben az NSZK belépett a NATO-ba, ami nagyon nem tetszett a szovjet vezetésnek, ezért gyorsan megcsinálták a saját bandájukat, ami a Varsói Szerződés névre hallgatott. A szovjet érdekszférába tartozó államok csatlakoztak, hogy összehangolják a katonai, gazdasági és politikai döntéseiket.
Sokak számára Berlin kettéosztottsága jelentette a a kiutat. A negyvenes és az ötvenes években a menekülni vágyók a megfelezett főváros adottságait használták ki, hogy a nyugatra szökhessenek. Hogy ezt megelőzzék, 1961-ben felépült a berlini fal, ami a rendszer és a hidegháború egyik szimbólumává vált.
Fegyverkezési verseny
Az egész hidegháború a fegyverkezési versenyről szólt. Ezt úgy kell elképzelni, mint amikor egy családban két hasonló korú gyerek van. Ha az egyik Pókembert kap ajándékba, akkor a másik is Pókembert akar majd. Ennek megfelelően, ahogy az USA ledobta Japánra a két atomot, a komcsik is atombombákról álmodoztak. És pontosan ugyanígy, amikor hidrogénbomba lett a nyugaton, a kelet is addig sírt, amíg nem szerzett sajátot.
Annyira keményen űzték ezt a játékot, hogy egy idő után már nem csak a Földön, hanem az űrben is belevágtak ebbe. A szovjetek itt sok-sok mindenben megelőzték az USA-t, ők lőttek először műholdat föld körüli pályára, a Szputnyikot, sőt, még az első ember a világűrben is orosz volt. Ezt hatalmas létszámú hadseregek fenntartásával egészítették még ki, ami elég sokba került mindkét félnek.
A hatvanas évekre a hidegháború elég durva testet öltött, amikor a szuperhatalmak vezetői arra ébredtek reggelente, hogy az országaik birtokában már annyi fegyver van, amivel többször is el lehetne pusztítani az egész világot. Törökországban például olyan amerikai rakétabázisok is voltak, ahonnan közvetlenül lehetett volna megtámadni a Szovjetuniót. Ez viszont csak akkor vezetett konfliktushoz, amikor ez a kiszolgáltatottság kölcsönössé vált.
1962-ben történt a kubai rakétaválság, amikor az új kubai szövetségest Hruscsovék nagy hatótávolságú rakétákkal vértezték fel, melyeket akár amerikai nagyvárosok ellen is felhasználhattak volna. A világ akkor konkrétan egy atomháború szélére sodródott. Szerencsére okosan kezelték a helyzetet mind a szovjetek, mind az amerikaiak.
Mindkét fél rájött, hogy az atomfegyverek használatával lényegében kipusztulna a civilizáció – ez egy olyan fegyver, amit nem lehet bevetni. Emiatt döntöttek úgy, hogy átállnak a másik fenyegetéséről a másik elrettentésére. 1963-ban meg is született a nemzetközi atomcsendegyezmény, ami megtiltott minden olyan atombomba-kísérletet, ami nem a föld alatt zajlott.
A világ szerencséjére a nagyhatalmak belátták, hogy mindenkinek az az érdeke, ha nincs balhé, és ezért, bár a két állam világnézete jelentősen eltért, egyikük sem nyomta meg az íróasztala alatt található nagy piros gombot. Ennek ellenére mindkét fél próbálta meggátolni a másikat a terjeszkedéstől, így ha közvetlenül nem is, közvetetten párszor szembefordultak egymással.
Fegyveres konfliktusok a hidegháború alatt
A Koreai háború
Az első ilyen alkalom a Koreai háború (1950-53) volt.
Egész Korea japán fennhatóság alatt állt a második világháborúban, a két szuperhatalomnak pedig eltérő elképzelései voltak a terület sorsáról. A nyugati hatalmak választásokat akartak kiírni Koreában, míg Sztálin Kim Ir Szent tette az északi területek élére, és hallani sem akart szavazásról. A szovjetek őt ismerték el egész Korea legitim vezetőjeként.
1950-ben Kim Ir Szen vérszemet kapott, és megtámadta a déli területeket. Pár hónap alatt megszállta az egész félszigetet, de az ENSZ ezt nem hagyta annyiban. Az amerikai Douglas McArthur vezetésével felmentősereget küldtek, akik viszonzásképp majdnem a teljes északot bevették. Amikor elérték a koreai-kínai határt, Kína megijedt, hogy bajba kerül, ezért hadsereget küldött Észak-Korea kisegítésére. Ettől kezdve egyik oldal sem tudott elsöprő győzelmet aratni, és 1953-ban megállapodtak a fegyverszünetről.
Korea azóta sem tudott egyesülni.
A kubai rakétaválság
Koreát annyira nem tudták az amerikaiak szívügyüknek érezni, elvégre egy teljes óceánnal odébb van tőlük. De amikor az egyik legközelebb lévő államban ment végbe kommunista hatalomátvétel? Na az már több okot adott az aggodalomra!
Fidel Castro megpuccsolta Kuba addig nyugatbarát kormányát, és még arra is gondolt, hogy okosan ne szóljon a kapitalistáknak arról, hogy ő amúgy elég nagy kommunista. Az amerikaiak emiatt eleinte abszolút nem ellenezték a hatalmi törekvéseit, de aztán kitűzte a vörös csillagokat, és ezzel eléggé felpaprikázta a nagy testvért.
Hruscsov vezetésével meg is kezdődött egy rakétabázis kialakítása a karibi szigeten, ami ettől kezdve azt is jelentette, hogy a szovjet rakéták hatóterületén belülre esett számos amerikai nagyváros. Kennedyék erre válaszul blokád alá vonták a szigetet, és kis híján fel is forrósodott a háború.
Végül a szuperhatalmak egy kompromisszumot kötöttek: az amerikaiak békén hagyják Fidelt, kivonják a törökországi rakétáikat, amik közvetlenül fenyegetik a Szovjetuniót, cserébe Hruscsov is hazaviszi a kedvenc játékait Kubából.
Ezután hozták létre Moszkva és Washington között a forródrótot, hogy a hasonló őrültségeket meg tudják előzni, és közvetlenül felvehessék egymással a kapcsolatot.
Vietnám
Vietnám francia kolónia volt a 20. század során, ami a második világháború utáni békeszerződésekkel sem akaródzott megváltozni. A vietnamiak fel is lázadtak a gyarmati sorsuk ellen, Franciaország pedig többé nem tartott igényt a területekre. Kompromisszum született: az északiaknak átengedték az országot, de délen még továbbra is állomásozhattak a franciák, később az amerikaiak is.
Észak-Vietnámban ezután új vezető került hatalomra, a kommunista Ho Si Minh. Neki annyira nem tetszett, hogy szeretett hazája szét van vágva nyugati politikai érdekek miatt. 1955-ben kezdetét is vette a Vietnámi háború, ami a kettéosztott ország egyesítéséért folyt. Ho Si Minht a kommunisták támogatták, míg a franciáktól az amerikaiak vették át a stafétát, a terjedő vörösségtől félve.
A háború hosszú és véres volt, az északiak tudták, hogy jelentős technológiai fölényben álló ellenféllel harcolnak, ezért gerillaháborút folytattak. Kis létszámú csapatokban tevékenykedtek, és a támadások után azonnal visszavonultak. Ez a módszer kifejezetten hatékonynak bizonyult.
Az északiak seregei mellett egy külön alakulat is részt vett a harcokban, a gerilla-hadviselést tökéletesítve: őket a sajtó csak vietkongoknak nevezte. Ezek a katonák hatékonyan használták a helyismeretüket, gyakran fákon vagy bokrokban rejtőzve várták be az amerikai csapatokat. De nem csak mezei háborút folytattak. Sokszor terrortámadásokat, merényleteket is szerveztek, ami nem katonai, hanem civil célpontok ellen irányult.
Az amerikaiakat se kellett félteni, a gerillák által előszeretettel használt növényzet ellen az agent orange (narancssárga hatóanyag) nevű vegyületet használták, ami nem csak a fák lombjait irtotta ki, hanem komoly légúti megbetegedéseket is okozott. A statisztikák szerint közel félmillió ember egészségének ártott ez a szer, és többszázezer csecsemő született miatta fogyatékkal.
Amerikára hatalmas nyomás nehezedett, mivel a sajtó számos turpisságról tudomást szerzett, legyen szó a dél-vietnámiak hatalommal való visszaéléseiről, a növényvédőszerek hatásairól, vagy éppen a gyakran civil áldozatokkal is járó bombázásokról. Végül 1973-ban aláírtak egy békeszerződést, és megkezdődött az amerikai csapatok kivonása. Ezt az egyezményt viszont az északiak megszegték, és 1974-75-ben újabb offenzívát indítottak. 1975-re véget ért a háború, és újraegyesült az ország.
Az 1995-ben publikált vietnámi adatok szerint a harcok végére az ország egymillió katonai veszteséget számolt, továbbá kétmillió civil áldozatot is.
Ellenőrizd a tudásodat!
A cikk végére írtél. Töltsd ki a tesztünket, hogy végre megtudd, hidegháborús szakértő vagy-e.
Források
Applebaum, Anne: Vasfüggöny, Európa Könyvkiadó, 2014.
Gaddis, John Lewis: The Cold War: A New History, Penguin Books, 2006.
Shenon, Philip: 20 Years After Victory, Vietnamese Communists Ponder How to Celebrate, New York Times, 1995. (LINK)
Tarján M. Tamás: A panmindzsoni fegyverszünettel véget ér a koreai háború, Rubicon. (LINK)
