Kim korai évei
Kim Ir Szen Kim Szongdzsuként látta meg a napvilágot az akkor éppen a Japán Birodalom részét képző Koreában. Nem tudunk sok biztos információt a korai éveiről. A legelterjedtebb források vagy Kim személyes feljegyzései, vagy épp hivatalos észak-koreai iratok. Egyiket sem neveznénk valami objektívnek…
A család a visszaemlékezések szerint bár sose volt teljesen vagyontalan, azért nem álltak messze a szegénységtől. Az is bizonyos, hogy apuéknak nem annyira tetszett Korea nem éppen korrekt japán megszállása, ezért aktív ellenállói tevékenységet folytattak. Ezért és az éhínség elkerülése miatt a család az akkor Kínához tartozó Mandzsúriába menekült.
Rátalálás a marxi útra
A kis Kim mindössze 14 volt, amikor az iskolában már keményen űzte a kommunizmust, alapított is egy szervezetet, ami a japán imperializmus ellen jött létre, marxista-leninista eszméket hirdetve. Az észak-koreaiak úgy vélik, ez a szerveződés adta a későbbi Koreai Munkapárt alapját, ami azóta is az északiak egyetlen pártja.
A 20-as évek második felében katonai iskolába is járt, de nem tetszett neki sem a hierarchia, sem az az elavult hadviselés, amit a kínaiak oktattak. Hamar abbamaradt a katonai pályafutása, cserébe annál több ideje maradt arra, amit igazán szeretett: konspirációra, titkos szervezkedésre és a marxizmus terjesztésére. Számos összefogásból kivette a részét, de az akkori kínai kormány nem éppen honorálta a kommunizmust, így gyakori látogatója volt a börtönöknek.
Ahogy fokozódott a hangulat a kínai-japán határterületeken, úgy lett Kim is egyre aktívabb. Katonai feladatokat is vállalni kezdett, majd 1935-ben felvette a Kim Ir Szen-nevet, ami csak annyit jelent: Kim nappá válik.
Művészi, nem?
Kapott is egy párszáz főből álló egységet, amit a későbbiek során csak Kim Ir Szen hadosztályaként ismertek. Egészen sikeres katonai vezető volt, számos gerillatámadást koordinált, amivel borsot tört a császári seregek orra alá. Japán ezt azzal honorálta, hogy körözni kezdték, zsarolták, sőt, állítólag elrabolták az első feleségét is, hogy rávegyék, hogy feladja magát.
Kim a vörös hadseregben
1940-re Kim érezte, hogy nem áll jól a háborújuk szénája, ezért a Szovjetunióba menekült. Sztálinék nagy örömmel fogadtak minden koreai kommunista gerillát. Az extra emberanyagnak mindig örülő szovjetek összeszedték Kimet és barátait, hogy átképezzék őket a szovjet hadviselésre. Ezután az ifjú koreai végigharcolta a világháborút, és egészen az őrnagyi rangig jutott.
1945 augusztusában a szovjetek úgy érezték, a Japán elleni háborúból is ki kell venniük a részüket, ezért szépen betámadták a már amúgy is haldokló birodalmat, és megszállták Koreát. A békeszerződés alapján Koreát megfelezte az amerikai és a szovjet politikai szféra. Sztálin elkezdett keresgélni, hogy mégis ki lehetne az új állam élén. Lavrentyij Berija segítségét kérte, hogy kiválasszák a megfelelő vezetőt, aki a kommunista érdekeket is szem előtt tartja majd. Berija Kim Ir Szent ajánlotta, ami akkor egy elég röhejes döntésnek bizonyult.
A kommunizmus építése
Kim Ir Szen ugyanis 26 év száműzés után tért vissza szülőföldjére, a nyelvet lényegében nem is beszélte, iskolát nem sűrűn végzett, de amit tanult, azt is kínaiul, és hát nem túlzás azt sem állítani, hogy nem volt éppen a szavak embere. A szovjetek külön tanárokat biztosítottak neki, hogy egyáltalán fel tudjon olvasni egy-egy beszédet, az előadásmódról már nem is beszélve. Az első kongresszusi beszédéhez konkrétan három teljes napon át kellett képezni ahhoz, hogy a megfelelő minőségben tudjon előadni.
Kim ettől kezdve lényegében CTRL C + CTRL V-zte, amit a Szovjetunióban látott, létrehozott egy hadsereget, hogy bebiztosítsa a hatalmát, szovjet tanácsadókat fogadott a katonaság élére, és addig gürizett Sztálinnál, amíg nem kapott ajándékba egy komplett modern szovjet katonai arzenált, tele a legmenőbb tankokkal és repülőkkel.
Észak-Korea élén
Bár az ENSZ úgy gondolta, hogy majd demokratikus választásokat szerveznek egész Koreában, Sztálinnak más tervei voltak. A szovjet megszállási övezetben külön választásokat írtak ki, a szavazók egy nem túl hosszú listából választhatták ki, hogy Kim Ir Szent, vagy inkább Kim Ir Szent, esetleg a koreai Kim Ir Szent látnák-e szívesebben országuk élén. Nem meglepő módon, a szavazást fölényesen Kim Ir Szen nyerte.
A szovjetek ekkor léptek igazán nagyot, mert közölték, hogy egyedül Észak-Koreát ismerik el, őket viszont a teljes Koreai-félsziget egyedüli legitim államaként. Ezzel el is kezdték fokozni a feszkót a környéken, ami később egészen eldurvult.
Eközben, hogy minden tuti legyen odafönn, Kim elkezdett építeni egy elég masszív személyi kultuszt. A szobrai egész Észak-Koreát ellepték, és felvette a Nagy Vezér-titulust, nehogy már valaki ne tudja, mekkora király is ő. 1946 elejére a teljes nehézipart államosították, újraosztotta a művelhető földeket, nyolcórás munkanapokat vezetett be, sőt, az egészségügyet is államosította. Utóbbi döntését mondjuk tényleg örömmel fogadták, mivel ingyenessé tette az orvosi ellátást a teljes lakosság számára.
A háború
Talán nem meglepő módon, Sztálin legfrissebb mentoráltja egyre szabadabb kezet kapott, és amikor Dél-Korea megszerzése került szóba, az már nem szovjet utasításra, vagy éppen Sztálin kérésére történt. A félsziget elfoglalása lett lényegében Kim Ir Szen első saját, önálló gondolata. A baráti szovjet hírszerzés megerősítette, hogy az amerikaiak nem éppen dúskálnak az atomfegyverekben, és amikor ezt megfűszerezték azzal az infóval, hogy Truman elnöknek esze ágában sincs beleszólni a távol-keleti ügyekbe, Kim érezte, hogy itt az idő.
Kezdetét vette tehát a Koreai háború, ám Kim és Sztálinék elképzeléseivel szemben a hadüzenet nem maradt külső támogatás nélkül. Az ENSZ, élén az amerikaiakkal úgy döntött, hogy nem hagyja meg a friss Dél-Koreát Kim Ir Szennek, így hát elég komoly hadi segítséget nyújtottak a délieknek. Viszont, amíg nem érkezett meg a külső segítség, lényegében az egész félszigetet a kommunisták ellenőrzése alá tudták vonni, de ez nem tartott sokáig.
A dél ugyanis amerikai segítséggel ellentámadásba lendült, és pár hónapon belül teljesen megfordultak az erőviszonyok. Szinte a teljes északot meg tudták szállni, és úgy tűnt, hogy ennyi is volt a koreai kommunizmus. Akkor viszont, ahogy közeledni kezdett az ENSZ a kínai határhoz, Maoék kicsit megijedtek, hogy a koreai kommunizmus vége a kínaiakat is fenyegetni fogja. Éppen ezért úgy döntöttek, ők is beszállnak a buliba.
Így már mindkét oldal elég komoly segítséget kapott, és többé egyik fél sem volt képes felülkerekedni. Évekig ment tovább a csetepaté, majd 1953-ra úgy döntöttek, mindenkinek jobb, ha hagyják az egészet a fenébe, és csak megfelezik Koreát. A szovjet és kínai dokumentumok alapján addigra már Kim sem akart a helyi Jani lenni, az országát nagyrészt a kínai csapatok védték, neki nem maradt beleszólása, és úgy érezte, az amerikaiak közelségével nem sűrűn fog tudni egy nagy kommunista Koreát csinálni.
A háború után
Kim ezt kivetően azt csinálta, amit bármelyik kommunista vezető tett volna a helyében: óriási diadalként ünnepelte a háborút. A három évnyi katonáskodás viszont közel sem tett jót az országának, ezért országszerte újraépítéseket indított: meghirdette az első ötéves tervet, és az egész ország átállt a tervgazdaságra.
Az ötvenes évek maradéka és a hatvanas évek is ennek megfelelően telt. Szétpumpálták a nehéz- és a hadiipart, és még több szobor és plakát került ki a Nagy Vezetőről az országban. A kommunizmus erősebb volt, mint valaha. Mindkét Korea hatalmas haderőt tartott fenn a korszak során, ami valamiért a délieknek többet ártott, így a hatvanas években – először és utoljára – jobb volt az élet északon.
A hruscsovi reformok Korea kommunista népének is változást hozhattak volna, de Kim Maoval bratyizva ezt módszeresen megakadályozta. A szovjetbarát politikusokat kiiktatta az országból, koncepciós perekkel és kivégzésekkel válaszolt minden kétkedőnek, és jelentősen elhatárolódott mindentől, ami ésszerű és átgondolt volt. Persze a kínaiaknak sem akart behódolni, addigra már bőven a saját útját járta.
A kommunizmus sötét oldala
Az ország kezdte megtapasztalni a kommunizmus sötétebb oldalát is: Kim Ir Szen saját magát Marx, Lenin, Mao és Sztálin közé (ha nem fölé) emelte. Kicsit újraértelmezte a történelmet is, úgy állította be a világháborút az utókor számára, mintha az ő vezetésével függetlenedett volna Korea a japánoktól, szovjet segítség nélkül. A mezőgazdaságot teljesen hazavágta, olyan mértékű beszolgáltatásokat eszközölt ki, melynek következtében tömegesen lettek öngyilkosok a földművesek. A börtönökben pedig emberek tízezrei csücsültek teljesen értelmetlenül.
Azért, hogy a biztonságot megőrizzék, egy kasztrendszert vezettek be, amit szongbunnak hívtak. Ennek a lényege az volt, hogy a népességet három csoportba osztották a lakosság felmenői, politikai nézetei és anyagi háttere alapján. A megbízhatóbbaknak tartott “barátságosaknak” kiváltságokat biztosítottak, sőt, ami még durvább, hogy enni is adtak nekik, az “ingadozókat” szemmel tartották, míg az “ellenségeseknek” nem volt menekvés. Ebben a rendszerben az az igazán durva, hogy azóta is változatlanul működtetik.
Kim Ir Szen uralkodása alatt Észak-Korea egy totalitárius állammá vált, ahol napi rendszerességgel hánytak fittyet az emberi jogokra. Az emberek félelemben élték le a mindennapjaikat, politikai fogolytáborokat hoztak létre, és a nyilvános kivégzések is teljesen hétköznapivá váltak.
Azok a hatvanas évek..
Ennek szellemében teltek a hatvanas évek, Kim pedig kicsit nagyobb hangsúlyt fektetett a diplomáciára. Új barátokra tett szert Kelet-Németország és a Román Népköztársaság személyében, Ceaușescut például meg is vendégelte a fővárosban, Phenjanban. A történészek szerint a Kim Ir Szen-féle állami struktúra jelentős inspirációt jelentett a román diktátornak.
Korea a hatvanas években vezetett be egy borzasztó kellemetlen szokást: a túszejtéseket. Rájöttek, hogy az elzárkózottság sok-sok hátránnyal is jár, így rendre lemaradnak a legmenőbb technológiai vívmányokról. Ennek eredményeképp a világ különböző pontjairól, de főleg Japánból és Dél-Koreából rendre raboltak el embereket, akiknek a tudását elég értékesnek tartották. 1969-ben, egy emlékezetes decemberi napon ez egészen addig fajult, hogy egy északi ügynök egy dél-koreai repülőt térített el annak utasaival együtt, hogy azután Észak-Koreában szálljanak le. A repülőgép személyzetét újratelepítették az országban, de legalább az utasokat hazaengedték később.
A propagandában ez persze úgy jelent meg, mintha a dél-koreai járat személyzete elégedetlen lett volna a kapitalista államberendezkedéssel, ezért nemes egyszerűséggel disszidáltak északra. A valóságtól ez persze elég távol állt. Igazából a kommunistáknak volt szüksége speciális mérnöki tudásra, hogy a repülőket tovább tudják fejleszteni.
A későbbiekben
1972-ben egy fura változás történt. Valami érthetetlen oknál fogva Kim úgy döntött, nem akar többé vezér lenni – inkább elnök lesz! Egy roppantul demokratikus választást hirdetett az országban, amit persze egyedüli indulóként meg is nyert.
1980-ra kihirdette, hogy hűn szeretett kisfia, Kim Dzsongil lesz majd az utódja. Attól kezdve elég sokat is tett azért, hogy a lehető legjobb nevelésben részesítse a jövő vezetőjét.
1986-ban pletykák láttak napvilágot, miszerint a vezér meghalt, amit Kim elegánsan tudott cáfolni azzal, hogy él.
Ez viszont felkészítette az országot az utódlásra, ami éppen emiatt zökkenőmentes volt később.
Az 1989-es rendszerváltási hullám ugyanakkor azt is jelentette, hogy Észak-Korea szövetségesek nélkül maradt, és teljesen izolálttá vált. A gazdaság romokban hevert, miközben a déli szomszéd kertje tényleg sokkal zöldebb volt. Japán és amerikai tőke áramlott be az országba, ami eléggé megszedte magát ennek eredményeképp.
1994 nyarán végül, egy szívinfarktusban meghalt a Nagy Vezető, és fia, Kim Dzsongil vette át a hatalmat. A teste azóta is megtekinthető a fővárosban, a neki épített mauzóleumban. Utódja gondoskodott róla, hogy megkapja az örökös elnök-tisztséget, így őrizve apja emlékét.
Magyar vonatkozások
A Magyar Népköztársaság orvosi segítséget nyújtott a háború sújtotta Észak-Koreának. Az ország északnyugati részén, Szarivon városában egy Rákosi Mátyásról elnevezett kórház is működött, ami azóta is megvan, csak az idő múlásával Magyar Kórházra nevezték át. A kórházban annak idején számos magyar orvos fordult meg, amit sose felejtettek el ott a keleten.
Kim Ir Szen uralkodása röpke majdnem 40 éve alatt kétszer is eljutott Magyarországra. A Magyar Filmhíradó Archívuma alapján 1956-ban például Rákosi fogadta, hogy körbevezesse kis hazánkban. Kim többek között a Hősök terére is ellátogatott, hogy megkoszorúzza az Ismeretlen katona sírját.
Az 56-os forradalom is emlékezetes maradt koreai szempontból. Magyarországon folyamatosan megfordultak észak-koreai cserediákok, akik közül a forradalom során sokan csatlakoztak a felkelőkhöz. Az akkor hároméve lezárt koreai háborúban a legtöbb fiatal férfi részt vett, így az akkor Magyarországon hallgató diákság is. Ők nagyon jól jöttek egy ilyen lázadozó tömegben, ahol a többség életében először fogott éles fegyvert. A diákokat a forradalom leverése után visszaküldték Koreába, de páran közülük a nyugatra menekültek.
Kim Ir Szen 1984-ben is meglátogatta az országot, számos fotó készült róla Kádár János társaságában.
A nyolcvanas évek végén, egy Svájcban dolgozó magyar masszőrnőt kerestek fel koreaiak, hogy képezzen ki néhány koreai terapeautát. Végül az a megállapodás született, hogy ő maga utazik el Koreába, hogy betanítsa őket. A hölgy ekkor ébredt csak rá, hogy nem Szöulba, Dél-Korea fővárosába viszik, hanem Phenjanba, északra. Egy idősebb urat kellett kezelnie, aztán nagyon meglepődött, amikor a vendégeskedése alatt bekapcsolta a TV-t, és az egyetlen elérhető adón éppen az általa kezelt öregúr volt adásban. Erzsike ekkor jött rá, hogy a páciense nem más, mint Kim Ir Szen!
Szilágyi-Herman Erzsébet 1987 és 1992 között összesen kétévnyi időt töltött Észak-Koreában, ahol bár rizsültetésre nem vitték el, de olyan luxuskörülmények között tartották, hogy szinte már azt hihette, kint mindenki tejben és vajban fürdik.
Az elsőre hihetetlennek tűnő történetről egyébként könyv is készült, ami a “Barátom Kim Ir Szen”-címet kapta.
Források
Archivnet.hu: Magyar Orvosok Koreában (1950-1957). (LINK)
Buzo, Adrian: The Making of Modern Korea, Routhledge, 2002.
Lankov, Andrei: From Stalin to Kim Il Sung: The Formation of North Korea 1945-1960, Rutgers University Press, 2002.
Smith, Lydia: Kim Il-sung Death Anniversary: How the North Korea Founder Created a Cult of Personality, International Business Times, 2014. (LINK)
Szilágyi Erzsébet & Bod Péter: Barátom Kim Ir Szen, Szépmíves Könyvek, 2017.
Tarján M. Tamás: A panmindzsoni fegyverszünettel véget ér a koreai háború, Rubicon. (LINK)
Tarján M. Tamás: Kim Ir Szen észak-koreai diktátor születése, Rubicon. (LINK)
Tarján M. Tamás: Truman elnök Koreába küldi az amerikai hadsereget, Rubicon. (LINK)
