A korai évek
Péter Gábor, de a családjának csak Eisenberger Benjámin egy szegény szabolcsi zsidó családban született. Akkoriban nem sok választásod volt, ha a fater már több generáció mesterségét vitte tovább, így hát Benőke is szabó lett, akárcsak minden Eisenberger a famíliában.
Sráckorában nem sok szerencséje volt az iskolával, minden bizonnyal ő volt az, aki mindig leghátul ült, általában fogalma se volt az órákról, és a tesiórán is őt dobták ki először, amikor partizánoztak. Ez az eredményein is meglátszott, mivel még az elemit sem sikerült elvégeznie. Úgy döntött, hogy a tankönyveket varrógépre cseréli, és elég hamar szabóinasnak állt. A mestere rendszeresen verte, szóval könnyen meglehet, hogy ezek a csúnya évek indították el azt a sok rosszat a kis Benőben, ami miatt a fél ország szívott később.
Na de, ne szaladjunk ennyire előre!
A kis Benő szeme bevörösödik
A kis Eisenberger 1921-ben költözött fel a nővéréhez a messzi-messzi Budapestre, ahol egy konfekcióüzembe (értsd: ruhagyárba) került. Itt az akkori szokásoknak megfelelően jó sok kommunistával találkozott, és hát ő se akart kimaradni a jóból. Be is lépett a helyi szakszervezetbe, de nem jutott idő a vörös szárnyai bontogatására, mert elkapta a tüdővészt. Ez a betegség akkoriban nem néhány hétig, hanem évekig tartó szenvedéssel járt, így hát bőven volt ideje unatkozni. Meg is ragadta a lehetőséget, és olvasgatni kezdett – nem is akármit, Marxot és Engelst! Igaz, a későbbiekben beismerte, hogy nem volt könnyű dolga ezekkel a könyvekkel.
A felépülés után persze nem hagyott fel a kommunistáskodással, előbb MSZDP-gyűléseken csapatta, majd később belépett a szovjetek által szponzorált Magyarországi Vörös Segélybe, ami a letartóztatott komcsikat igyekezett kisegíteni. Ezt követően végigjárta a ranglétrát: osztogatott illegális újságokat, ragasztgatott röpiratokat, sőt, illegális gyűléseket is segített szervezni. Ezt a Horthy-korszak rendőrsége az akkori szokásoknak megfelelően őrizetbe vétellel, veréssel és vallatással is honorálta, de semmi sem tántorította el az egyre vörösebb tekintetű Benjámint.
1932 októberére már igazi nagykutya lett, úgyhogy a Nemzetközi Vörös Segély moszkvai világkongresszusára őt küldték el bratyizni. Ez elég durva élmény lehetett, mivel a magyaron kívül csak németül tudta azt mondani, hogy Proletarier aller Länder vereinigt Euch!
A háború előtt és alatt
A harmincas évek második fele illegális kommunistáskodással, néha börtönnel, máskor meg meneküléssel telt, a negyvenes évek elejére pedig az a Csermanek János lett a titkos komcsiláncban a felettese, aki később Kádár Jánossá avanzsálódott.
‘43-ban szinte a teljes bagázst rács mögé rakták, így a szinte egyedül maradt Kádár maga mellé emelte Benőt, hogy együtt nevezzék át magukat Békepárttá. Még abban az évben Kádár is börtönbe került, a további akciókban pedig Rajk László lett az új haverja. Az illegális tevékenységekhez hülye lett volna a saját nevén futni, így motorosokat is megszégyenítő becenevek hadából szemezgetett.. mivel 159 centi magas volt, sokan csak Kicsinek ismerték, de a Bajuszra és valamiért a Lehoczky Lajosra is hallgatott.
1944-ben keresztelkedett át végleg, amikor Kun Erzsébethez látogatva új, hamis papírokat intéztek neki. Az asszonynak kellett kitalálnia neki valami új nevet, aki ekkor két fiára nézett: Péterre és Gáborra. Picassot megszégyenító kreativitással úgy döntött, ennyi elég is lesz, és ettől kezdve vált hivatalossá a Péter Gábor név.
1945 januárjában Kádár Jánossal és Donáth Ferenccel lakott együtt. A közös életük valószínűleg több poénnal volt megspékelve, mint a Két pasi meg egy kicsi bármelyik része, legfeljebb valamivel több Marx-, Engels- és Lenin-idézettel megkoronázva a párbeszédeket. Gabesz már akkor megkapta a politikai rendészet vezetői tisztségét, amit később sem engedett el. Rögtön neki is látott a munkának, a tanulópénz pedig Szálasiék hazahozatala volt, akiket személyesen fogadott, majd vitt el az Andrássy 60-ba, hogy megmutassa a nyilasoknak, mennyivel jobban fest az általuk is szívesen használt rezidencia, ha vörös csillagok vannak az ajtóra pingálva.
A Népköztársaság felé vezető úton…
Persze badarság lenne azt gondolni, hogy a belügyek csak a háborús bűnösöket veszélyeztették. Rákosi már előbb megkezdte a belső tisztogatást, minthogy egyáltalán népköztársaság lett volna a hivatalos államforma, Gabcsi pedig kérdés nélkül lerendezett bárkit, akit az egyetlen, még nála is alacsonyabb főnök nem csipázott.
1946-ban a régi cimbora, Rajk Laci kérésére rakta össze az ÁVO-t, ami eleinte csak a Magyar Államrendőrség osztályaként működött. Ezt a barátságot viszont hamar hazavágta a munka, mert bár Rajknak köszönhette a hatalmát, ő ott kerülte meg az ÁVO-t, ahol csak nem szégyellte, ezzel eléggé felpaprikázva a bajszos törpét.
Péter Gábor elmondása szerint az ÁVO maga volt a párt ökle, és készséggel segített minden koncepciós perben, ami csak kipattant Rákosi kopasz fejéből. Teljesen mindegy volt, hogy kisgazdát, nácit, papot, kulákot, vagy épp egy nem elég vörös kommunistát kellett lerendezni, már indult is a fekete autó. A leghíresebb ilyen per minden bizonnyal Rajk László elintézése volt, ahol Gabesz örömmel vett revansot régi haverján, akit egészen az ítélet kimondásáig abban a hitben tartott, hogy apró irgumburgumra kell csak számítani. Állítólag az ítélet nyilvánosságra hozatala volt bőr az arcán személyesen leülni Rajkkal, hogy megveregesse a vállát, és megköszönje a segítségét. Utána persze Laci volt az egyetlen, aki meglepődött, amikor az apró büntetés helyett akasztásra küldte a bíróság.
Közben, hogy elvitessen, a csengőgombot nyomta.
Ez a halálítélet. Nevessek-e, vagy sírjak?
Vagy kérdezzem meg tőle: Mondd, nem félsz, hogy megírlak?Faludy György: Péter Gábor, az ÁVH parancsnoka (Budapest, 1991.)
Egyszer minden véget ér…
1953-ra már őt is elérte Rákosi paranoiája, aki egy laza sörözésre hívta át Gabeszt. A kézműves IPA helyett viszont egy kellemetlen meglepetés várt rá. Amikor éppen háttal állt az ablaknak, a háta mögött tartott kezein egyszercsak bilincs kattant, majd egy régi ismerős, Farkas Mihály (az akkori honvédelmi miniszter) ugrott elő a függöny mögül, aki Berényi Miklóst is megszégyenítő teatralitással így kiáltott:
“A játszmának vége!”
Ez a roppant groteszk jelenet fémjelezte a Péter Gábor-féle korszak végét. Ezt követően, a szovjet trendeknek megfelelően, cionista kirakatperek sorozata vette kezdetét, aminek a köztudottan zsidó családból érkező Péter Gábor is áldozata volt. Miközben Sztálin egyik utolsó ötlete alapján zsidó orvosokat állítottak bíróság elé a Szovjetunióban, cionista kémkedésre hivatkozva, nálunk Gabesz nyakába akartak hasonló dolgokat varrni. Rajta kívül még számos zsidó felmenőkkel rendelkező kommunistát elővettek.
Perről perre szállva
Sztálin viszont még a tárgyalás vége előtt meghalt, Rákosi hatalma ebből kifolyólag jelentősen meggyengült, így Nagy Imre miniszterelnökségére maradt Péter Gábor pere. Az első Nagy-kormányra jellemző, jóval reálisabb gondolkodás a bírósági tárgyalásokra is kihatott, így ejtették Gabesz peréből a koholt, cionista vádakat, és inkább hatalommal való visszaéléssel, népellenes tevékenységek hadával és halált okozó testi sértéssel vádolták. Akárhogy is nézzük, ezeknek mind-mind volt alapja.
Életfogytig tartó szabadságvesztés lett az ítélet, a börtönben pedig igyekeztek minél több disznóságot a nyakába varrni. Kötelezték önkritika gyakorlására, és kis túlzással minden rosszat, ami a sztálinizmus alatt történt, rá akartak kenni. Jó, hogy a Rákóczi-szabadságharc elvesztéséért nem ő lett a felelős. Gabi jófiú módjára el is ismert minden turpisságot, sőt, mi több, azt állította, hogy Rákosiéknak még csak tudomásuk se volt az ÁVH túlkapásairól.
Később viszont, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a feleségét se kíméli a törvényhozás, Péter Gábor inkább Rákosit kezdte okolni, amiről valami nagyon furcsa oknál fogva nem készült jegyzőkönyv. A szovjet pártvezetés minél inkább bírálni kezdte Sztálint, úgy csicskult be egyre jobban Rákosi is. Így hát Farkas Mihályt is elővették, Gabesz legnagyobb örömére. A tárgyalásokon nem meglepő módon Péter óriási lelkesedéssel vett részt, bizonyára nem felejtette még el a korábbi bilincses malőrt.
Élete hátralevő részében
A forradalom alatt egy rövid időre a felkelők kezére került, de a szovjetek időben kimenekítették. 1957 tavaszán újrakezdték a kihallgatását, addigra már gátlástalanul ráfogott mindent Rákosira és Farkasra, de túl sokat ez se segített rajta. A Kádár-rendszer 14 évvel díjazta a tetteit, amit a rosszabbodó egészségügyi állapotára hivatkozva 1959 elején felfüggesztettek.
Élete maradékát a Magyar Ruhaipari Tervezővállalat könyvtárosaként töltötte. Szerencséjére 1962-ben Kádárék elfogadtak egy határozatot, ami a csúnyaságokat mind-mind a Rákosi-Farkas-Gerő-féle triumvirátusra kente. A szocializmus alatt így más már nem köpte arcon. Végül 1993-ban, nem sokkal a rendszerváltást követően halt meg. Ki tudja, mi minden történt volna vele, ha még él, amikor a köztársasági törvényhozás elkezdi felgöngyölni az ÁVH-ügyeket..
Bacsó Péter egyébként róla mintázta Virág elvtársat a Tanúban. A filmben Virág Árpádnak ugyan az óramesterség a hobbija, de az eredeti forgatókönyv szerint varrógéppel ügyeskedett szabadidejében. Így viszont már túl egyértelmű lett volna a párhuzam, ezért maradtak az óráknál. A regényben viszont meghagyták a varrást.
Források:
Bacsó Péter: A tanú, Kossuth Kiadó, 2012.
Gyarmati György: Péter Gábor és az ÁVH-birodalom, Rubicon, 2007/1. különszám (LINK)
Müller Rolf: Az erőszak neve: Péter Gábor, Jaffa Kiadó, 2017.
Müller Rolf: Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban, Jaffa Kiadó, 2012.
Péter Gábor megszólal, Válasz.hu, 2003. (LINK)
Péter Gábor szobája, Terror Háza (LINK)
