Mao Kínája – 2. rész

Mao Ce-tung élete, ahogy az cikkünk első részében is látszott, tele volt váratlan fordulatokkal. Voltak évek, amikor a legmerészebb sportfogadó sem tett volna a diktátor sikerére, hiába voltak baromi jók a szorzók. Ennek ellenére viszont mégis sikerült neki a lehetetlen: Kína bevörösítése. A cikk második részében Ce-tung hatalmának legfontosabb mérföldköveit, döntéseit vizsgáljuk meg. Spoiler alert: nem lesz túl békés.

Véres tisztogatások – I. rész

Hiába volt hatalmas Kína érintettsége a koreai háborúban, közben odahaza is folyt a takarítás: hadjáratot indítottak az ellenforradalmi elemek ellen. A gazdag parasztságot módszeresen üldözték, földjeiket elkobozták, Csang Kaj-sek hajdani tisztjeit és döntéshozóit meghurcolták, kivégezték. Ha ez nem lenne elég, minden olyan értelmiségi kínai is ehhez hasonló bánásmódban részesült, aki egy picit is gyanús volt. Amerikai felmérések szerint ez közel 800.000 életbe került elég rövid időn belül, bár Mao saját állításai szerint ez nem haladta meg a 700.000 főt. Mindegy is, hogy kinek van itt igaza, a pusztítás felfoghatatlan mértékű volt.

És ha ez nem lett volna elég, konkrét törvényt hoztak arról, hogy minden településen (mindegy, hogy 110 fő lakja, vagy éppen 10 millió) kivégezzenek legalább egy (de persze inkább több) földbirtokost a nyílt utcákon. Ezzel a kiegészítéssel és ehhez hasonló brutális húzásokkal további 2-5 millió embert öltek meg. Persze szovjet mintára a gulágokhoz hasonló táborokat is létesítettek, hogy a problémás viselkedésű embereket legyen hol “jobb belátásra bírni”, így a halálos áldozatokon felül még több, 1,5-6 millió közötti embert küldtek el lapátolni.

Itt persze olyan életkörülmények várták a rabokat, amit a legtöbben nem élhettek túl. Mao konkrét “kivégzési kvótákat” határozott meg, amibe belegondolni is durva. Míg ezalatt Rákosiék célszámai a szénkitermelésről és a nehézipar eredményeiről szóltak, addig Kínában a kivégzett embereket kötötték előírásokhoz.

Mao és a népirtás

Véres tisztogatások – II. rész

Nem csak a kapitalisták és az ellenforradalmárok voltak a nép ellenségei, az ópiumfüggőség is komoly hátráltató tényező volt az ötvenes években, így a lecsúszott drogosok is felkerültek a halállistára. Olyan erős volt Mao propagandagépezete, ami a besúgókat is támogatta, hogy országszerte természetessé vált, hogy akár házastársak is beárulják egymást, sőt, mi több, gyakran a gyerekek jelentették fel a saját szüleiket. A komolyabb bűncselekményeket elkövető embereket egyszerűen lelőtték, a szerényebb szabályszegőket pedig nyilvánosan kezdték megszégyeníteni, inzultálni a saját szeretteik. Ezek az emberek gyakran oltották ki a saját életüket a szégyen eredményeképp.

Mao besúgói

Állítólag Sanghajban annyira mindennapossá váltak a magas épületekről leugró öngyilkosok, hogy az emberek féltek a tornyok, később felhőkarcolók mellett sétálni, nehogy rájuk essen valaki. 

Mao szakít Hruscsovval

1953-ra megszilárdult a kommunisták hatalma, így hát kezdetét vette az első ötéves terv kínai kiadása is. A 30-as évek szovjet lépéseihez hasonlóan a legfőbb célkitűzés a mezőgazdasági függés felszámolása volt, erőltett iparosításba kezdtek, melynek végső célja a nagyhatalmi státusz elérése volt. Olyan mértékű szovjet segítség érkezett, hogy a rövid időn belül elég tőkét termelt a Kínai Népköztársaság ahhoz, hogy ne legyen szükség több támogatásra északról. 

1953-ban, Sztálin halálát követően Hruscsov vette át a hatalmat, aki már nem volt akkora haver, mint elődje. Persze Kínának sem tetszett az az enyhülés, ami a szovjet politikát jellemezte az ötvenes években, és ennek gyakran hangot is adtak. Látva a kínai fejlődés mértékét, Nyikita szépen lassan kihúzta Kína alól a talajt, aztán talán ő lepődött meg a legjobban, hogy ez nem borította be az országot. Amikor még jobban elhidegült a viszony, Hruscsov szolidan emlékeztette Maot a szovjet katonai fölényre, és arra a szerény tényre, hogy atombombák tucatjai állnak az ország rendelkezésére.

A történészek szerint ez a legkevésbé sem viselte meg Maot. A tömegpusztító fegyverekre “papírtigrisként” tekintett. Sőt, mi több, közölte Hruscsovval, hogy őt egy percig sem zavarná, ha egy szovjet-kínai háborúban odaveszne 300 millió embere, mert a népesség másik fele túlélné a harcokat, aztán nemes egyszerűséggel leigázná Moszkvát.

Hruscsov és Ce-tung

Meglepetés!

Ezután Mao egy elég váratlan húzással állt elő: meghirdette a “száz virág” kampányt, melynek célja volt, hogy felszólalhassanak a rendszerkritikus emberek az országban.

Igen, jól olvastad. 

Mao Ce-tung, a világtörténelem legvéreskezűbb diktátora akkor tette lehetővé mindenki számára, hogy bírálja a rendszert, amikor Magyarországon épp megtorolták az ’56-os forradalmat.

Most azt gondolhatnád, hogy a cikk ettől kezdve semmi másról nem fog szólni, csak enyhülésről, boldogságról, szeretetről, esetleg még unikornisok is megjelennek.

Hát nem!

Az egész haverkodásnak az volt a célja, hogy pontosan lehessen tudni, kik azok, akiknek nem tetszik a rendszer. Hát mennyivel könnyebb leszámolni az ellenségekkel, ha nyílt listád van róluk, nem?

Véres tisztogatások – III. rész

Mao is ezt gondolta, ezért a kampány végére lazán folytatta azt, amit korábban elkezdett. A kritikus lakosságot vagy táborozni küldte, vagy egyszerűen kivégeztette a nyílt utcán. 

A “sikereket” látva újabb ötéves terv kezdődött, ami tovább növelte az ország gazdasági és katonai hatalmát, miközben a kínai ábécét is egyszerűsítették, hogy ezzel is segítsék az olvasni tudók számának növekedését. A második ötéves terv egy kiváló fantázianevet is kapott, ami talán ismerős lesz neked: ez volt a nagy ugrás

A nagy ugrásnak sok különleges eleme volt. Amellett, hogy ez a lépés volt hivatott átrántani Kínát az agrárfüggésből az ipari fókuszra, egyben szakított is a szovjet mintával, és saját irányokat kezdett el kialakítani. Sok esetben olyan technikákat, praktikákat alkalmaztak, amit előtte senki sem próbált ki élesben, de ez sem tántoríthatta el a bölcs vezért. Egyre több parasztot küldtek el a mezőkről, hogy inkább bányákban és gyárakban szorgoskodjanak, melynek hála rohamosan csökkeni kezdett a gabonatermelés. 

Véres tisztogatások – IV. rész

Mindenki félt a felettesétől, Maotól meg pláne, ezért a visszaesés ellenére is dokumentálták a korábbi célszámokat, nehogy valaki megharagudjon. Ez azzal járt, hogy bár visszaesés volt mindenhol, a számok erre egyáltalán nem utaltak, a vezetésnek pedig sokáig fogalma se volt semmiről. Ez 1959-ben addig fajult, hogy az élelmiszerhiány éhezési hullámhoz vezetett, ami 1959 és 1961 között, csak a hivatalos (és ezáltal eléggé vitatható) adatok szerint 15 millió emberéletbe került. A semleges kutatók a veszteségeket valamivel súlyosabbnak érezték, szerintük a közvetlen halálozások száma 30 millió fő körüli volt. Összehasonlításképp: a második világháború 6 éve alatt a katonai veszteségek nagyjából 24 millió emberéletet követeltek. 

Csak Kínában, mindössze 2 év alatt többen haltak meg, mint egy egész világot érintő, 6 évig tartó katonai konfliktusban.

Az áldozatoknak egy második hulláma is volt. Azok a gyerekek, akik bár túlélték a korszakot, de megfelelő élelmezés nélkül dolgoztak éveken át 10-18 órákat naponta, szintén nagy számban vesztek oda a nagy ugrás utáni években. A kutatások szerint, a közvetett veszteségekkel együtt több mint 50 millió áldozatot hozott az éhezés.

Ha a forrásainkat egyenlően osztanánk fel, azzal csak tönkre tennénk a nagy ugrást. Ha nincs elég élelmiszer, az emberek éhen fognak halni. Jobb, ha az emberek egyik fele meghal, ha utána a másik felük rendesen tud majd enni.

– Mao Ce-tung egy sanghaji titkos gyűlésen (1959)

A nagy ugrásnak tehát komoly ára volt: soha nem haltak még meg annyian egy országban olyan hirtelenséggel, mint Kínában. Eközben, bár elérték a termelendő acélra vonatkozó célszámokat, a minőség tekintetében komoly hiányosságok voltak. Azért, hogy mindenki beszolgáltathassa a kért mennyiséget, sokan a saját tárgyaikat, fazekaikat, értékeiket olvasztották be, ami enyhén szólva is messze volt az ipari acéltól.

Véres tisztogatások – V. rész

1966-ban újabb fordulópont következett be: meghirdették a nagy proletár kulturális forradalmat. Bár a hivatalos cél Kína megtisztítása volt a burzsoá befolyástól, ez Mao saját parája volt a hatalom elvesztésétől. Az elsődleges célpontok a politikai ellenfelek és az ő érdekkörükbe tartozó tagok voltak.

Ezzel párhuzamosan a tanult értelmiség mozgásterét is korlátozni kezdték. Az iskolákat bezárták, a diákságot vidékre küldték, hogy földeken dolgozzanak, miközben az ország teljes gazdasága és társadalmi struktúrája felborult. A kulturális forradalom áldozatainak száma is vitatott kérdés. A legalacsonyabb becslés szerint 700.000 ember vesztette életét, más történészek szerint ez a szám közelebb állt a 3.000.000 főhöz. 

Az 1966-69 között tartó időszak, bár nem vett el annyi emberéletet, mint a nagy ugrás miatti éhezés, sok szempontból volt sokkal destruktívabb. Felborult a társadalmi rend, az emberekben nőtt a bizonytalanság. Lényeg a lényeg, nem volt móka akkoriban Kínában élni, és ezt egyre jobban érezte a dolgozó nép is.

A szakértők szerint ez akkora pofon volt az országnak, hogy éppen ez a trauma lett az alapja annak a hatalmas iramú fejlődésnek, ami lényegében azóta is jellemzi Kínát. A forradalom tovább fokozta a párton belüli nagyhatalmú emberek elégedetlenségét Maoval szemben. Méghozzá annyira, hogy az általa utódnak kijelölt Lin Piao, az amerikaiakhoz disszidáló román Ion Mihail Pacepa, a Securitate egykori vezetője szerint a KGB segítségével merényletet szervezett Mao ellen, de idő előtt lebukott, és menekülés közben lezuhant a repülője.

Mao életének utolsó fejezete

A hetvenes évek jóval eseménytelenebbek voltak. Mao egészségügyi állapota jelentősen romlani kezdett, melynek többek között a láncdohányzás volt az oka. Ez komoly szív- és tüdőproblémákhoz vezetett, ráadásul néhány történész szerint Parkinson-kóros is volt. 1976 első felében két szívrohamot is kapott, mígnem szeptemberben egy harmadik már az életébe került.

Országos gyász vette kezdetét. Emberek milliói érkeztek Pekingbe, hogy elbúcsúzzanak Maotól, akit egy héten át a Tiennanmen téren látogathattak. Ezt követően került át a neki épített mauzóleumba, ahol azóta is megtekinthető a holttest egy üvegkoporsó mögött. Mindezt úgy lépte meg a kínai állam, hogy Mao külön kérte végrendeletében, hogy hamvasztva temessék el. 82 évet élt.

Források

Jocelyn, E., McEwen, A.: The Long March, London, Constable and Robinson Kiadó, 2006.

Pantsov, Alexander V., Levine, Steven I.: Mao: The Real Story, New York és London, Simon & Schuster Kiadó, 2012.

Short, P.: Mao: A Life, New York, Owl Books Kiadó, 2001.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm