64 éve már, hogy az ország azt mondta: elég volt!
Elég volt az igazságtalanságokból, elég volt a kilátástalanságból, elég volt a bizonytalanságból, elég volt a zsarnokságból. Egy újabb október 23-ai évfordulóhoz érkeztünk, és úgy döntöttünk, hogy olvasóink történeteit gyűjtjük össze, családjaik, barátaik szemüvegén keresztül mutatunk be minél több szemszöget, emléket.
Szóljon 2020. október 23-a a hétköznapi emberekről, és ismerjünk meg együtt minél több történetet! A sztorikat minimális szerkesztéssel, a beküldők nevei nélkül tesszük közzé.
1. Történet – Mezőtúr
Dédnagyapám ÁVH-s volt, ’54-ig. Nem önszántából, és minden pillanatát gyűlölte. Rangfosztással engedték csak leszerelni, sárba tiporva ezzel az álmát, hogy valaha hivatásos katona lehessen. ’56-ban már otthon volt, Mezőtúron, mint rendőr, mindenki szerette, tisztelte.
Mikor hozzájuk is elért a forradalom szele, ő volt az egyetlen, akit a hatalom emberei közül otthon találtak, így megindult a tömeg a háza felé, hogy meglincseljék. Két pici gyereke volt akkor már. Sosem felejtem el, ahogy mesélte, hogy volt egy nagy darab, kicsit ostoba henteslegény a faluban, aki nagyon szerette, mert sokszor kihúzta a bajból. Ő állt meg a házuk előtt egy vasvillával, és közölte, hogy aki bántani meri öregapámat, azt megöli.
Mert az öreg soha nem bántott senkit. Mikor 16 évesen először jártam az Andrássy úton, és utána hazamentem, és kérdezni szerettem volna, az akkor 95 éves idős ember elsírta magát, kétségbe esetten kérdezte, hogy:
“Ugye tudod kislányom, hogy én nem bántottam senkit?!”
Sose láttam azelőtt sírni. Ő volt az én hősöm, aki akkor is jó ember maradt, amikor nagyon nehéz volt.
2. Történet – Mosonmagyaróvár
Nagyapám Mosonmagyaróváron volt békés tüntetésen.
Amikor az ÁVH-laktanya elött mentek el, a laktanyából a tömegbe lőttek. Nagypapámtól 2 méterre állt a legjobb barátja, akit egy kósza golyó fejbe talált. Azóta, ha meghallja, hogy Mosonmagyaróvár, kirázza a hideg, és könnyezni kezd.
Majd késöbb egy órára rá a tömeg elkapta a kiskatonákat, akik lőttek.
3. Történet – Az emberélet szentsége
Az apai nagymamám az én hősöm. 22 éves volt akkor, ápolónőként dolgozott. Többek között a Széna téren szedték össze a sebesülteket: magyart is, szovjetet is, nem nézték, az emberélet az, ami számít.
Az ideiglenesen kinevezett betegszállító autóra nagymamám rúzsával festették fel a vöröskeresztet – hátha így nem lövik ki.
4. Történet – Debrecen
A Hatvan utca és a Déri tér között a postánál van egy boltíves kis átjáró (a Délibábnál). Az ötvenes években ott elvileg egy benzinkút, vagy benzinraktár volt. Valami ilyesmi.
Amikor már dúltak az események, egy szovjet tank a Hatvan utcán, pont ennek a közelében lőtt. Egy idős bácsi lerohant egy fehér lepedővel a kezében, és kiabált a szemtanúk szerint, hogy tudassa a tankban lévőkkel, hogy ott a benzin, hagyják abba, meg ilyenek.
Egy géppuskasorozat a földre terítette, bele is halt. De a tank valami miatt abbahagyta a tüzelést, és később el is ment a helyszínről.
Így történt, hogy egy ismeretlen öregember, egy darab lepedővel és az életével mentette meg több száz másik ember életét.
5. Történet – Karrier helyett
Nagyapám párttagként jött haza a hadifogságból, elvégezte a villamosmérnökit, úgy nézett ki, hogy nagy karrier áll előtte. Kilátásban volt egy gyárigazgatói poszt is neki.
’56-ban adtak neki egy puskát, hogy egy hotel tetejéről lövöldözzön a tüntetőkre, de ezt megtagadta, és a párttagságit is visszaadta.
Mondanom se kell, a karrierből se lett semmi. De legalább a lelkiismerete tiszta maradt…
6. Történet – Az osztályfőnök szomszédja
Amikor általános iskolában először tanultunk behatóbban a forradalomról, az akkori osztályfőnököm mesélte, hogy gyermekkorában volt egy idős szomszéd néni, akinek 2 egyetemista fia az ELTE-re járt, és a Kossuth téri nagy sortűzben mind a ketten meghaltak.
A hírt a fiúk tanára vitte el az anyjukhoz. Elmesélte, hogy az egyik fia gyors halállal járó mellkaslövést kapott, míg a másik fiúnak a vállát és a hasát lőtték meg, majd a tömeg taposta halálra. A sortűz után csak a környékbeli macskaköves utakon keletkezett kátyúkba tudta a fiúkat eltemetni.
A nő nem akarta elhinni a professzor úr beszámolóját, és a haláláig minden nap kiálllt a kapuba órahosszakat, és várta haza a fiait.
7. Történet – Az érme másik oldala
A lakásban, ahol nagypapa lakott, élt egy akkor 80-90 éves zsidó néni akit még nem telepítettek visza az otthonába. Addig, amíg hazaköltözhetett, a lakásához kiraktak egy orosz kiskatonát, hogy vigyázzon a cuccaira, mert az emelet fele lakatlan volt.
Amikor az indulatok elszabadultak Debrecenben is (lövöldözés és csatározás, csillagleverés) pár “hős” forradalmár tört be az akkor még zár nélküli épületbe. Miután végigdulták az első 3 emeletet felértek, a negyedikre, ahol a kiskatona őrködött. Nyilván megpróbálta megvédeni a rábízott lakásokat, mire a csoport egyszerűen kidobta a folyosó erkélyéről a házak közti kertbe. Végül a lakók csoportot alkottak, és kiverték a fosztogatókat a lakásból. De mire leértek, a katonának csak a holttestét találták. Valószínűleg azonnal meghalt.
Sok évvel később, a Kádár-rendszer vége felé, vagy már utána volt egy 56-ra emlékező megmozdulás. Nagypapa meglátta a csoport egyik tagját, ahogy vonul a tömegben, mint forradalmi “hős”.
Fontos, hogy ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden 56-os szörnyeteg volt. Igenis voltak hősök, akik az életüket adták a szabadságukért.
De látni kell, hogy minden érmének 2 oldala van. ’56, mint minden fegyveres esemény, egy szörnyű dolog volt. Nem romantikus, vagy hősies. Rengeteg embernek, köztük sok ártatlannak kellett meghalni értelmetlenül.
Kíváncsi vagy még több történetre? Cikkünk második része 10 további fordulatos sztorit gyűjtött össze.
