Előzmények – a Rákosi-korszak
Az 50-es évek elejére megszilárdult a Rákosi-féle berendezkedés. Mindenki baromi boldog volt. Narancsfákat ültettünk a Balaton környékére, gyapot- és gumipitypangmezőkről álmodozott minden magyar, és még azt is kitaláltuk, hogy mi leszünk a vas és acél országa.
Vas és acél nélkül!
Mondanunk se kell, tele volt a Magyar Népköztársaság komikusnál komikusabb ellentmondásokkal, ballépésekkel, amiket az a félmillió Rákosis portré sem tudott már enyhíteni, amivel teleraktak minden intézményt, házat és szobát. Az emberek érezték, hogy valami rohadtul nem oké, és ez az érzés napról napra fokozódott.
1953 egy szép tavaszi napján, március 5-én végre meghalt Sztálin, ami előbb szovjet bel- és külpolitikai enyhülést hozott, majd mindez a teljes keleti blokkra kiterjedt. A moszkvai elvtársak, Hruscsovval az élen, kissé beparáztak, hogy lázongások lesznek, úgyhogy meghívták a “magyar elitet”, Rákosit, Gerőt, Nagy Imrét és Hegedűs Andrást is, hogy együtt gondolják újra a kommunistáskodást.
Pápá Rákosi, szevasz Nagy Imre!
Ennek egyik közvetlen eredménye Rákosi háttérbe szorítása és Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése lett. Nagy egy új korszakot ígért a magyar népnek. Végre elengedték az erőltetett iparosodást, átgondolták a mezőgazdaságot, megígérték a törvényesség helyreállítását, sőt, az életszínvonal növekedését is célul tűzték ki.
Számos értelmes eredménye lett az első Nagy Imre-kormánynak. Valóban növelték a munkabéreket, és ezzel párhuzamosan a fogyasztási cikkek jelentős része is olcsóbb lett. Sőt, olyan döntések is születtek, amikről egy átlag magyar polgár nem is tudhatott, így a kuláklisták megszűntetése, az ÁVH hatalmának csökkentése és az internálótáborok feloszlatása is megtörtént.
Nagy Imrét és barátait az utókor reformereknek szokta nevezni, míg a párhuzamosan elégedetlenkedő, Sztálin halálos ágyán zokogó srácokat, Rákosival és Gerő Ernővel az élen sztálinistáknak bélyegzik.
A Varsói Szerződés és az újbóli keménykedések
Közben elég komolyan zajlott az élet a vasfüggöny másik oldalán is, az NSZK végre NATO-tag lett, aminek nem igazán tudott örülni a szovjet politikai vezetés. Így hát megalakult a Varsói Szerződés, ami a keleti blokkba tartozó országok érdekeit kívánta összeegyeztetni, de egyben azt is jelentette, hogy telepakolták a szerencsétlen országokat orosz tankokkal és katonákkal, így Budapest utcáin is egyre megszokottabbá váltak az usánkák és az oroszul ordibáló katonák.
Közben Nagy Imre is leváltásra került, Hegedűs András követte a kormányon, aki megint olyan döntésekkel “kedveskedett”, mint Rákosiék. Így hát, visszatértünk a nehézipar erőltetéséhez, a kollektivizáláshoz, de az adók is az egekbe szöktek.
A közhangulat elégedetlensége már-már a Rákosi-korszak tetőpontját idézte.
Rákosi lebukik
Hruscsov azért időközben kibékült Titoékkal, így Rajk László jugoszláv kollaborációja, majd halálos ítélete is elég komolyan megkérdőjeleződött. Felülvizsgálták a koncepciós pert, ahol kiderült Rajk ártatlansága, valamint Rákosi érintettsége is. Mondanunk se kell, a magyar nép nem volt boldog.
1956. október 6-án Rajkék újratemetésén nagyjából 200.000-en vettek részt, a magyar értelmiség pedig egyértelműen Nagy Imre visszatérését követelte, amit szépen lassan egyetemi diáktüntetések követtek országszerte. Közben, ezzel párhuzamosan a magyarok által annyira szívlelt lengyelek is hasonló cipőben jártak, a reformtörekvéseket ott is korlátozni próbálták Hruscsovék, így a saját követelések mellett a sztrájkolók szimpátiatüntetéseket is szerveztek.
Október 22-én a Műegyetemen találkoztak a különböző egyetemek képviselői, hogy összehangolják érdekeiket, és közösen vonuljanak fel. Az egyetemisták nem szaroztak: ők már nem a Nagy Imre-féle reformok szellemében fogalmaztak meg követeléseket, egyenesen demokráciát akartak.
Október 23.
Budapesten eléggé eldurvultak a dolgok, érződött, hogy elég nagy létszámban fognak utcára vonulni. A pártvezetés előbb betiltotta, majd mégis engedélyezte a demonstrációt, felsőbb utasításra a párt tagjainak is részt kellett venniük, hogy kordában tartsák a helyzetet. Közben azért mozgósították az ÁVH-t is, “abból baj nem lehet”.
A tüntetők nagyjából 50.000 fős létszámban vonultak a Bem-szoborhoz, ahol elszavalták a Nemzeti dalt, majd elkezdték kivagdosni a zászlókból a Rákosi-címert. Az események után a tömeg átvonult a Parlamenthez, hogy meghallgassák Nagy Imre beszédét.
Közben a Dózsa György úti Sztálin-szobornál is összegyűlt egy masszívabb csapat, akik elénekelték a Himnuszt, majd jól ledöntötték a 10 méteres bajszos szobrot.
18 órára az 50.000-es tömeg 200.000-es nagyságúra duzzadt.
Olaj a tűzre
Közben Gerő a Kossuth Rádióban lesovinisztázta a tüntetőket, közölte, hogy esze ágában sincs elfogadni a reformokat, és elítélt minden józan ésszel értelmezhető követelést. Azért titokban Hruscsovnak is szólt, hogy kéne pár tank, mert nem lesz jó vége a dolgoknak.
A mérges tömeg ezután a Magyar Rádió épületéhez ment, és már sem a könnygáz, sem a vízágyú nem fékezte meg őket. A katonai erők nem tudták visszatartani a tünetőket, ezért a levegőbe tüzeltek. Ezt az épületet őrző ÁVH-sok támadásnak hitték, és a tömegbe lőttek.
Közben egyre több és több fegyverhez jutottak a demonstrálók, valamint a kivezényelt katonaság egy része is átállt.
Kezdetét vette a forradalom.
Másnapra, október 24-ére megérkeztek a szovjet csapatok. Először harcok nélkül, elrettentés céljából tankokat sorakoztattak fel a főváros különböző pontjain, miközben a forradalmárok barikádokat emeltek, és utcai harcokba kezdtek.
A harcokban résztvevő forradalmárok jelentős része fiatal munkás, kisebb aránya diák, egyetemista volt, de számos tizenéves is csatlakozott a csapatokhoz. Éppen emiatt szokták őket utólag pesti srácok-néven emlegetni. Míg Gerő vezetésével katonai bizottság alakult, akik a szovjet erőket igyekeztek összehangolni a párthoz hű magyar csapatokkal, addig a kormány ülésén leváltották Hegedűst, és újra Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnöknek.
A Magyar Rádió ugyan bejelentette Nagy Imre kinevezését, de vele párhuzamosan Gerő pozíciójának megszilárdítását is, és álhíreket kezdett sugározni arról, hogy országszerte letették a felkelők a fegyvert. Eközben Nagy Imre is a zavargások beszüntetésére kérte fel a résztvevőket. Budapest különböző részein forradalmi csomópontok alakultak ki, többek között a Csillaghegyen, a Baross téren és a Corvin köznél is.
A budapesti helyzet híre az ország többi pontján is tüntetéseket, fegyveres összecsapásokat eredményezett.
“Nagy Imrét a kormányba, Gerőt meg a Dunába!”
– skandálták a mérges tömegek, és végül meg is kapták, amit akartak.. nagyjából.. bár Gerőt nem fürdették meg, szovjet nyomásra végül Kádár került a helyére, aki beszédében, elődjéhez hasonlóan, szintén ellenforradalmároknak hívta a felkelőket.
Október 25-e volt az a nap, amikor először estek el nagyobb számban tüntetők. Fegyvertelen tömeg gyűlt a Kossuth térre, és egy emberként követelték Nagy Imre megjelenését. 11 órakor már nagyjából 5.000 fő tartózkodott az Országház előtt, amikor előbb az ÁVH mesterlövészei, majd a szovjet tankok is tüzet nyitottak. A hivatalos szovjet jelentés 61 áldozatról és 300 sebesültről számolt be, de később kiderült, hogy ez a szám jóval nagyobb volt. A későbbiek során, az itt szerzett sérülésekbe belehaltakkal együtt ez a szám inkább 800 és 1000 közé tehető. A Parlamentnél megtörténő sortűz sorsfordítónak bizonyult: ettől kezdve már nem volt visszaút a fegyveres forradalomból.
A felkelés ezután országos méretűvé nőtt, már nem csak munkások és diákok lázadoztak. Nagy Imrének döntenie kellett: vagy fegyveres erőkkel veri le a tüntetőket, vagy a forradalom élére állva lép fel a szovjetek ellen. Imre végül, október 28-án az utóbbi mellett döntött, és legnagyobb meglepődésére a szovjetek is támogatták ebben.
Ezekben a napokban Nagy Imre nagyobb király volt itthon, mint Elvis a hanyatló nyugaton.
Elrendelte, hogy eltávolítsák a rákosista politikusokat a vezetésből, majd a szovjet csapatok kivonását követelte. Felszámolta az ÁVH-t, és visszaállította a Kossuth-címert is. Tejben és vajban fürösztötte a rádiók hangszórira tapadt magyar füleket, és mindemellett még bér- és nyugdíjemelést, állami lakásépítéseket, és a családi pótlék növelését is megígérte.
Az átszervezések közé tartozott, hogy az addig MDP-néven működő vezetést (Magyar Dolgozók Pártja) átnevezték MSZMP-re, azaz Magyar Szocialista Munkáspártra. Október 31-ei beszédében Nagy Imre biztosította az országot a tárgyalásokról, a szovjet csapatok kivonásáról, és Magyarország kilépéséről a Varsói Szerződésből.
Úgy tűnt, végre minden király lesz, de a szovjet vezetés még aznap a fegyveres leverés mellett döntött.
Nagy Imre erre válaszul már másnap bejelentette az ország semlegességét, de hiába könyörgött az ENSZ-nek, senki se akart 1v1-ezni a ruszkikkal. November 4-én reggel szólt utoljára Nagy Imre a néphez, de nem adott parancsot katonai ellenállásra. Utána a teljes vezetőség a jugoszláv nagykövetségre menekült, a nép viszont vezető nélkül maradva is folytatta a harcot. Meghívták a szovjet páncélosokat pár kör molotov-koktélra, de sajnos ez is kevésnek bizonyult a haderővel szemben.
November 10-én végül maradéktalanul felszámolták az ellenállást, és Magyarország néhány napos függetlensége szomorú véget ért.
A megtorlás
A forradalom után Kádár János vette át a stafétát. Vezetése alatt közel 400 embert végeztek ki forradalmi tevékenységek miatt. Rajtuk kívül több mint 20.000 ember került börtönbe, és majdnem ugyanennyit internáltak is.
Ha ez nem lett volna elég, mindezt úgy tették meg, hogy előtte amnesztiát hirdettek, és olyan törvénymódosításokat is elfogadtattak, amivel már 16 éves kor felett is gond nélkül lehetett akasztani. A foglyokat brutálisan kínozták, vallatták, sokszor kiskorúakat és nőket sem kímélve.
1958. június 9-e és 15-e között zajlott le a híres Nagy Imre-per, melynek eredményeképp meghatározó politikai szereplőket ítéltek halálra, vagy küldtek börtönbe. A per során törvénytelenséget törvénytelenségre halmoztak, a védőket megfélemlítették, a védelem tanúkat nem kaphatott, a vádlottakat szóhoz sem hagyták jutni.
Június 15-én végül megszületett az ítélet, így Nagy Imrét, és rajta kívül Maléter Pál honvédelmi minisztert, valamint Gimes Miklós újságírót, politikust is halálra ítélték, amit másnap hajnalban végre is hajtottak.
A holttesteket a börtön udvarán temették el, kátránypapírba drótozva, majd 3 évvel később, 1961-ben vitték őket át az Új köztemető legtávolabbi, 301-es parcellájába, ahol arccal lefelé temették el őket. A nyilvántartásban hamis nevekkel álcázták a holttesteket.
Az elítéltek rehabilitációjára csak a rendszerváltás előestéjén, 1989. június 16-án került sor. Legyen nekik könnyű a föld!
Ellenőrizd a tudásodat!
Ha elolvastad a cikket, az alábbi teszt kitöltésével próbára teheted magadat!
MEGNÉZEM
Források:
Kő András: A Kossuth téri sortűz (LINK)
Pünkösti Árpád: Rákosi bukása, száműzetése és halála, Budapest, Európa Kiadó, 2001.
Rainer M. János: Nagy Imre, Budapest, Gondola Nova Bt., 2017.
Romsics Ignác: Magyar sorsfordulók 1920-1989, Budapest, Osiris Kiadó, 2012.
Tarján M. Tamás: Budapesten kitör a forradalom (LINK)
Tarján M. Tamás: A szovjet hadsereg inváziót indít a magyar forradalom leverésére (LINK)
